Boga Bálint

IN ILLO TEMPORE…

A Magyar Orvostörténelmi Társaság (MOT) tagjaként vettem részt a Társaság meghirdetett ülésén 1975. január 31-én.
Ezen az ülésen kezdeményezte hivatalosan Hankiss János belgyógyász főorvos az orvosírók körének megindítását. Ezt a vezetőség, első sorban Schultheisz Emil elnök és Antall József főtitkár, mint szakosztály működését elfogadta. A gyors elfogadást az magyarázza, hogy ez a lépés elő volt készítve. A MOTESZ, mint nem orvosszakmai társaságot az orvosírókat önállóként nem tudta befogadni. Így – Antall József véleményével egyezően – szakosztályi formában tett javaslatot Hankiss János, a hivatalos megvalósításra.
Erre utal az is, hogy a Kapronczay Károly által összeállított „50 éves a MOT (1966-2016)” című részletes anyag az orvosírók körének kapcsolódását először 1974-re teszi (valószínűleg azért, mert ekkor kezdődött a megoldás keresése), majd másodszorra 1975-re, ami a valós időpont, és az akkori társasági struktúrában a szakosztályok között szerepel az Orvosírók Köre: Hankiss János elnökkel és Honárkay Róbert titkárral.
A leírtak szerint: „olyan orvosokat tömörít, akik jelentős szerepet játszottak a szépirodalom és képzőművészet területén is”. Antall József 1981-es társasági beszámolójában is a tények ilyen említésével szerepel.
Visszatérve az ülésre; az Orvosi Hetilap 1975. január 26-án, tehát az ülés előtt megjelent számában a következő hirdetés található:
„A Magyar Orvosírók Köre 1975. január 31-én, du.2 órakor tartja alakuló ülését, a MOT II kerületi, Török u.12. sz. alatti helyiségében. A kör célja összefogni az orvosírókat és orvos-művészeket, tagjai lehetnek mindazok az orvosok, akik a szépirodalom és a művészetek aktív művelői. A kör elnöksége szívesen látja az alakuló ülésre az érdeklődő kollégákat.”
Látjuk tehát, a képzőművészek a kezdetektől a Kör integráns tagjai lehettek. Az ülés után többen Hankiss János köré gyülekeztünk, jelezve kapcsolódási szándékunkat. Mária Béla, ismert orvosköltő, későbbi tiszteletbeli elnök emlékezésében 40-50 személyt említ, én azt hiszem, ez a szám az ülésen részvevők összlétszáma volt. Mindenesetre jelentős esemény részvevője lehettem, a Magyar Orvosírók (később: és Képzőművészek) Körének (MOK, MOKK) születésénél jelen voltam, alapító tagnak vallhatom magam.
Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a jelentős napilapok mind (Magyar Nemzet, Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava) február első napjaiban rövid hírként közölték a Magyar Orvosírók Körének megalakulását az elnök nevével. Örömteli, hogy ebben a korszakban is a Kör megalakulása általános kulturális figyelmet keltett. A Magyar Nemzet Vitafórum rovatában több ismertetés, reakció jelent meg a következő hónapokban, sőt évben is. Egy-két gondolatot idézek ezekből.
Mária Béla 1975. február 11-én részletesen ismerteti az orvosírók társulásának előzményeit hazai és nemzetközi vonatkozásban, még pedig az átlagolvasó számára is érdeklődést keltő stílusban. Kiemelte az akkor már kialakult, máig érvényes szabályt, hogy a kör „szélesre tárja kapuit és semmiféle korlátot nem szab a belépni kívánókkal szemben”, kivéve a szakmai oda-tartozást (orvos, gyógyszerész, állatorvos, később bármilyen egészségügyi szakdolgozó).
Az elvárható irodalmi nívó kérdése váltotta ki a legkifejezettebb vitát. Veress Sándor szegedi, a Kör magjához tartozó főorvos úgy vélte (ápr. 05), azok köre kell legyünk, akik megmaradtak orvosnak és emellett alkotnak; „sekélyes és nagy alkotás” fokozatai között elkülöníteni lehetetlen, a Kör szerepe összetartani, szervezni a tevékenységük alapján jelentkezőket. A társadalom felé meg kell nyilvánulni, ezért kell egy publicisztikai ágazatunk legyen, erre a szerepre fel is kérik.
A MOK első konferenciáját 1975. május 31-június 2 között Szombathelyen, Hankiss főorvos működési területén tartotta. Itt erősítették meg a tisztségviselőket posztjukon, sok érdekes előadás hangzott el, külföldi részvevők is voltak – és ahogyan a későbbiekben is szokásunkká vált – környéki kirándulással is kiegészült a program.
Tiszteletbeli tagnak szavazták meg dr. Magyar Imre belgyógyász professzort és dr. Kalocsay Kálmán infektológus főorvos, eszperantó költőt.
A legrészletesebb leírást a Magyar Állatorvosok lapjában (1975. 11. szám) találjuk, mivel eleinte állatorvosok is kapcsolódtak. A konferenciának is megvolt a megfelelő sajtópublicitása, beleértve természetesen a Vas megyei lapokat is (Vas Népe), ez utóbbiban cikket is írt Hankiss az orvostudomány és az irodalom kapcsolatáról.
1976-ban a Magyar Nemzet hasábjain folytatódott a fenti vita, ott megjelent cikkében „jó szándékú tollforgatók vagyunk” írta tagként dr. Bíró Imre, a nagy orvosírókhoz hasonlítva tagságunkat (nov. 7.), dr. Urr Ida, neves orvos-költőnő, a Magyar Pen Klub tagja azt javasolja, hogy már megjelent kötet legyen a feltétele a tagságnak, mint külföldön (nov. 25). A vitát dr. Honárkay Róbert, a Kör titkára igen bölcs cikke zárta le (dec.12.) Idézem: „Ki az író? Ki nem az? Helyesebben, mi számít irodalmi alkotásnak? Akad netalán hitelesített mérce? Lehet-e sorokat rőffel, a köteteket kilóra mérni?” – teszi fel a kérdéseket és a Kör lényegét a tagok egymás iránti kapcsolatában látja: „Addig él a társulat, míg egymás körében jól érezzük magunkat.”
A Kör tagjai ezután évente találkoztak, írásaikat felolvasták, későbbiekben sikerült ezeket évenkénti antológiákban kiadni. A részletekre Sárhegyi József kolléga összefoglaló MOKK történetére utalok. Külön említem a Magyar Gerontológiai Társasággal közösen tartott konferenciát 1992-ben, mivel az utóbbi társaság vezetőségi tagja, később elnöke voltam. Megemlítem még, hogy az elején, egy kolléga újságcikkben a gyakori találkozás, mintegy klubszerű működés javaslatával állt elő, ami a sokfelé, belföldön és külföldön működő kollégák miatt nem jöhetett szóba.
Sajnos, családi és szakmai elfoglaltságaim és problémáim miatt az első 10 évben csak kevés konferencián tudtam részt venni (pl. Keszthely, 1977. május). Ki kell emelnem azonban, hogy következő elnökünk, Konkoly-Thege Aladár személyét sokra tartottam. Nagy elismerésben részesítettük később „Taigetosz” című önéletrajzi regényét, amely származása miatti háttérbe szorításának történetét írja le. A 90-es évektől már alkalmam volt folyamatosan aktívan részt venni az üléseken, Csapláros Zsuzsa kaposvári, szárszói, lellei összejövetelein.
Közben a Kör eltávolodott, levált a MOT-ról, pontosan nem követhető, hogy mikor.
Megtisztelő volt, hogy Hankiss János összefoglaló írásaiban két alkalommal is (például az Orvosi Hetilapban a 20. ülés utáni, 1996-ban megjelent cikkében) néven nevezett esszéim tartalmával kapcsolatban.
2008, Csapláros Zsuzsa halála után nagyon örültem, hogy Fodor Etelka vehette át a Kör vezetését, már korábban is segített az éves antológiák kiadásában. Jól szervezte az üléseket, összetartotta a társaságot. Nem értettem és fájlaltam, hogy nézeteltérése volt a Kör néhány alapemberével, akik elmaradtak üléseinkről. Jól működött társaságunk a dunaújvárosi évek alatt is.
További szubjektív gondolatokkal folytatom emlékezésemet. Mindig öröm volt részt venni ennek a körnek a találkozóin, jó volt ismét találkozni az ismert társakkal és fájdalmas tudomásul venni, ha valaki eltávozott az élők sorából. Lényeges vita nem volt köztünk – fent említett kivételével – a politikát is kint tartottuk. Elfogadtuk a másik érdeklődési világát, a különböző szintű írásokat.
Az írások főleg orvosi és magánéletünk egyes epizódjainak irodalmi feldolgozása, gondolati versek voltak, vagy esszék történelmi vagy művészeti tárgyról. Az indulás idején egyesek által felvetett kritériumokon túltettük magunkat, lehet, hogy van most is, aki ezzel nem ért egyet. Az volt lényeges, hogy jól érezzük magunkat együtt, de facto működjünk és azt is elfogadtuk, hogy nem tartoztunk a hivatalos szervezetek közé.
Mindig szomorúan búcsúztunk, hogy egy évet kell várni a következő találkozóig. Már a következő hetekben kezdtem azt a témát – akár esszé, akár emlékező elbeszélés témáját – keresgélni, amelyet a következő évi összejövetelen szándékozhatok előadni.

45 év! Életkornak is szép. Két évfolyamtársam még most is tagunk: Kékesi Olga és Karácsony István. Három professzorral voltam még különösen jó viszonyban, sajnos egyikük sem él: Donáth Tibor, Mess Béla (mindkettő anatómus), Szirmai Imre (neurológus). Donáth professzor többször írt ismertetőt találkozásainkról a Semmelweis Egyetem újságjában. Pintér Emil Svájcból hazatelepült pszichiáter kolléga éveken át részt vett a külföldi nemzetközi orvosíró konferenciákon, saját költségén, Körünket nem képviselte, csak magyarként a magyar orvos-írókat. 2000 körüli években Budapesten szervezett egy szűk, de jól sikerült nemzetközi konferenciát, amelyen még Dél-Amerikából is volt részvevő (én is részt vettem rajta egy esszével).
Ha egy orvos művészi alkotást teremt, személyiségében kiegyensúlyozottabb lesz, aminek hasznát saját maga és betege egyaránt élvezheti.
Hankiss János szavaival: „A művészetek valamelyikében elmélyedt szakember nagy valószínűséggel, mélyebb empátiával lép betege elé, hiszen „mellékfoglalkozása” éppen az emberi lét, lélek, indulatok, érzések megértésében vitte előre”.